Rólunk

Akkor kezdjük a bemutatkozást velem. Körülbelül 7 éves korom óta érdekelnek a lovak, és mivel a szüleim bármit képesek megtenni értem, el is kezdtem hamar lovagolni. Imádtam járni jó darabig, de aztán elegem lett abból, hogy a lovaglás több mint fele azzal ment el, hogy hajlításokat végeztem. És ami a legjobban zavart, sosem engedték, hogy én csutakoljam, nyergeljem, vezessem a kis pónit, akin kezdtem az egészet, és akin KELLETT lovagolnom -még akkor is, mikor már eléggé kinőttem szegényt-. Pedig nagyon édes kis egyéniség, de mivel nem engedtek át nagy lóra, róla meg szinte már le is ért a lábam, otthagytam a lovardát. Egy-két évem ezután nagyrészt lovak nélkül telt, bár, ha mentünk valahova és patásokat láttunk, annak mindig borzasztóan örültem. Aztán hallotunk itt helyben egy másik lovardáról, ahol megint belekezdtem álmaim sportjába. Bő egy évig jártam oda rendszeresen, de egy idő után azt vettem észre magamon, hogy nem várom. Hogy miért? Hát, kezdhetném azzal, hogy a körbe-körbe lovaglás nem annyira az én műfajom. A második, hogy mindig arra vágytam, hogy kivihessem legelni a lovat, vagy legalább futószárazhassam én. Most így utólag visszagondolva nem emlékszem arra, hogy a lónak, akin lovagoltam, milyen jegyei voltak a fején, vagy úgy egyáltalán bármire a kinézetéből. Az igazat megvallva, ami megmaradt, hogy magas és sötétpej. Semmit nem tudtam a testbeszédükről, fogalmam se volt arról, mi az a sunyítás -pedig azt azért hasznos tudni, na. Abbahagytam. Megint.   

Egy-két hónap újra lovak nélkül. Aztán egyszer egy ismerősünk ajánlott egy lányt, Dzsenit, aki Parelli módszerrel tanítja a lovait, és úgy is okatatja az embereket. Első alkalommal, mikor még nem is nagyon értettem az egészet, beleszerettem ebbe a dologba. Rohanós, ideges lovak, kényszerből kengyel nélkül lovaglás, "rúgd meg nem fáj neki" nincs. Földi munka, kapcsolat a lóval, szeretet van. Mondanom se kell, hogy azonnal elkezdtem oda járni. Nagyon sok mindent köszönhetek Dzseninek. :) 

Aztán jött a nap, mikor megtudtam, hogy kaphatok lovat. Előre leszögeztem, ha kancám lesz, úgy fogom hívni, hogy Mirza. Megjártunk sok helyet, mire végül találtam egy hirdetést "Parelli módszerrel képzett kanca" néven. Közel is volt hozzánk, bár nem az az árkategória, amit elsőre gondoltunk egy ismeretlen származású, rossz patájú, vemhesülni nem képes lóért. De mikor előszőr megláttuk őt, az egész családnak egyöntetű "igen" volt a reakciója. Nála türelmesebb, jólelkűbb lóval még nem találkoztam. Igen ám, de mivel én mindig is inkább a kihívásokat szerettem, ez a paci húgomé lett, meg azon kívül, hogy tényleg aranyos volt, nem éreztem azt, hogy ő AZ A LÓ. Ugyan ott, mikor másodszorra mentünk, észrevettem egy új lovat, aki eddig nem volt ott, mert mint kiderült, ő addig még a tulajok másik tanyáján 30 hektáron élte boldog csikóéletét. Ahogy észrevett, odasétált hozzánk. Rögtön megszerettem. Na és, mi volt a neve? Mirza. Még jó hogy. Annak ellenére, hogy úgy terveztem, nekem egy melegvérű, magas, fekete heréltem lesz, aki be van lovagolva, eldöntöttem, hogy nekem ez az alacsony, sárgaderes, hidegvérű kancacsikó kell, aki akkor 3,5 éves volt. Pár hónapig, amíg még nem készült el itthon a karám, kb. hetente oda jártunk, hogy elsajátítsuk immáron leendő lovainkkal a Parelli módszer alapjait. Mirzával egymást tanítottuk, szinte teljesen képzetlen volt. Mondták sokan, hogy nem ajánlott kezdő lovasnak csikót venni, de mégis éreztem, TUDTAM, hogy őt meg kell vennünk. 

Elérkezett a nap, mikor elhozták nekünk a két lovat, onnantól lett igazán érdekes minden.